Anglia
Róma fennhatósága az évek során hol erős, hol gyenge volt, 410-ben pedig végleg elhagyták a Brit-szigetet. Ekkor bukkantak fel az angol nép kialakulásában meghatározó szerepet játszó hódító germán törzsek. A hódítók elől Devonból és a déli területekről sok nyugati partvidékére menekült, amelyet korábbi hazájukról Britannia Minornak, azaz „Kis Britanniának” neveztek el (ma Franciaország bretange tartománya).
Britannia angolszász meghódítása
Mai ismereteink szerint a korábbi hazájukból kiszorított germán népcsoportok az 5–6.században két hullámban érkeztek a Brit-szigetre. A germán törzseket először királya hívta be, hogy segítsenek neki az Írek és a elleni harcban. Katonai vezetőik irányításával először a sziget keleti partvidékén telepedtek le. Miközben művelhető alföldeket kerestek, a temzemellett nyugat felé vándoroltak, és a kevésbé jó minőségű földeket meghagyták a Kelta . A hódító törzsek nagyobb részét a mai Bániából érkező angolokés a mai Németország északi részéről érkező szászok alkották, kisebb részüket pedig a a frízek és afrankok egy csoportja. Az angolok adták a nevét később az egész országnak és népének. A két legnagyobb törzs nevéről később a hódítókat együttesen angolszászpknak is nevezték, ami szintén az egész ország népének nevévé vált.
A legújabb nézetek szerint az angolszász hódítók nem söpörték el a kelta, ahogy azt a 19.században gondolták. A települések területe és sűrűsége alapján végzett becslések szerint 43-ban, amikor a rómaiak elfoglalták a szigetet, a lakosság 3 és fél millió fő lehetett. Sok történész úgy gondolja, hogy az Észak-Európából érkező törzsek szinte semmilyen hatással nem voltak a britek genetikai állományára. Azt az elképzelést, hogy a nagymérvű migráció döntő változásokat okozott volna a britek genetikai állományában, a régészek mára már megcáfolták. Az angol nép kialakulásában az egyik legfontosabb időszak kétségtelenül az angolszászok bejövetele volt. Számuk azonban mindössze 10–25 ezer lehetett, túl kevés ahhoz, hogy kiszorítsák az előttük már ott élőket.
A korabeli temetők emberi maradványainak vizsgálata azt mutatja, hogy az angolszász bevándorlók és a őslakosok egymás szomszédságában éltek. A leletekből az is kiderül, hogy a többségben lévőlakosságot politikailag egy kisebbségben lévő népcsoport irányította. A korszakban alapvető kulturális változások zajlottak le, például az etnikai identitásban, a népesség génállománya azonban nem, vagy csak alig változott meg.
A sokáig nem voltak képesek összefogni a megszállókkal szemben. A helyben maradtak egyre inkább beolvadtak a szászokba, az elmenekülők pedig mindinkább a nyugati és északi vidékekre szorultak vissza. 495-ben a azonban a fölényes győzelmet arattak az angolszász sereg felett. Ez igen fontos politikai és katonai esemény volt, ennek ellenére nem ismerjük a két sereg vezérének nevét. A győzelem megállította az angolszász inváziót és hosszú időre békét hozott az őslakosság számára.
A végső csapást az 577-es jelentette a dél-angliai őslakosság számára. A győztes angolszászok most már az ország nyugati részére, a még egységes utolsó területek közé is behatoltak, elvágva Wels területét a területét magába foglaló „Nyugati Wales